"Történetesen 17 évig dolgoztam űrprogramokban, űrhajósként is, és mindvégig azt hittem - mert mindig azt mondták -, hogy a hagyományos golyóstollak nem működnek az űrben." (Pedro Duque)
"Amikor a NASA elkezdett űrhajósokat küldeni az űrbe, hamar rájöttek, hogy a golyóstollak nem működnek olyan helyen, ahol nincs gravitáció. Hogy legyűrjék ezt a problémát, egy évtizedet töltöttek a fejlesztéssel, ami 12 milliárd dollárba került. Eredményül létrehoztak egy tollat, ami nagyjából bárhol, bármilyen körülmények között működik. Az oroszok ceruzát használtak." - Szól az internetes körökben elterjedt mítosz egyik közkedvelt változata.
A valóság
A fenti szövegnek rengeteg kedvelője van a Facebookon, úgy tűnik, sokaknak nem szúr szemet a meghökkentő pénzösszeg. Akkoriban a NASA éves költségvetése 5 milliárd dollár lehetett, ami persze az inflációval számolva jelenleg jóval nagyobb összegnek felelne meg, de ha feltesszük, hogy a NASA két teljes év költségvetését áldozta egyetlen toll elkészítésére, vajon hogyan volt képes "legyűrni" a többi problémát?
Valójában nem így történt. Kezdetben mind az amerikaiak, mind az oroszok ceruzát használtak, pontosabban rotring ceruzát. Ezzel az volt a probléma, hogy a letörött grafitdarabkák egyrészt zárlatot okozhattak az elektronikus berendezésekben, másrészt maguk is éghetőek, és a sújtalanságban, az űreszközökben különösen nagy gondot kell fordítani a tűzvédelemre, harmadrészt a ceruzával írt dokumentumok időtállósága sem a legjobb (radír), ezért hosszú távon kellett valami alternatíva.
Az 1960-as években Paul C. Fisher már megalapította a cégét, amely utántölthető tollakat gyártott, és ezzel kapcsolatban több szabadalmat is bejegyeztetett. Fisher éppen a legjobbkor, az 1965 körül kifejlesztette ki az új golyóstollát, amely nyomás alatt lévő tintapatronja lehetővé tette, hogy a tollal súlytalanságban, víz alatt és egyéb folyadékokban, valamint extrém hőmérsékleti körülmények között (-45 és 120 °C között) is lehessen írni. Ezt az új technológiát állami pénz nélkül, egyedül fejlesztette ki Fisher cége, majd ezt követően lépett kapcsolatba a NASA-val, és kötöttek üzletet, melynek keretében a NASA 400 darabot rendelt a tollból, darabonként 6 dolláros áron. Nem sokkal később a Szovjet Unió is vásárolt 100 db. tollat és 1000 db. utántöltőt, és megtörtént a jó öreg ceruza leváltása.
A Fisher-féle űrtoll. Forrás: Wikimedia Commons
És mi a helyzet a súlytalansággal? A tinta a hétköznapi tapasztalatok alapján egy viszkózus anyag, nagy felületi feszültséggel, tényleg a gravitáció juttatja a toll hegyére? Nem valószínű. Nem bírtam megállni, hogy ki ne próbáljam: a golyóstollammal tényleg lehet fejreállítva is írni, pedig a gravitáció az ellenkező irányba húzza a tintát. Akkor mikrogravitációban miért ne működne? És valóban: Pedro Duque űrhajós naplójából kiderül, hogy egy olcsó, hagyományos golyóstollal tökéletesen lehet naplót vezetni a súlytalanságban. Végül következzen egy részlet a naplóból:
"Ezeket a jegyzeteket a Soyuz fedélzetén egy olcsó golyóstollal írom. Hogy miért fontos ez? Történetesen 17 évig dolgoztam űrprogramokban, űrhajósként is, és mindvégig azt hittem - mert mindig azt mondták -, hogy a hagyományos golyóstollak nem működnek az űrben."
Az űrtoll használat közben. Forrás: Wikimedia Commons