Míg a helybéliek visszaemlékezései szerint az 1950-es években a szálalásos erdőgazdálkodás volt elterjedt Zalában, mára jelentős részben tarvágással termelik ki a fát, ami az erdei növények és állatok pusztulásával jár, illetve teret enged a gazadságilag is rendkívül káros tájidegen özönfajok térhódításának.
Természetvédelmi szakértők szerint a tarvágást követően legalább 50 évnek kell eltelni ahhoz, hogy a ritka őshonos növényfajok újra megjelenjenek a területen, de a fákat már 70-80 évesen kitermelik, így esély sincs arra, hogy rendesen regenerálódjon az erdő. A tölgy- és bükkfák a több száz éves kort is képesek lennének elérni, és már fiatalon, 70-80 évesen kivágják őket.
A tarvágás gazdasági szempontból is hátrányos, mert 70-80 évente hoz csak nyereséget, közben pedig ráfordítást igényel, különösen az újratelepítést követő első évtizedekben. Ezzel szemben a szálalásos gazdálkodás folyamatosan nyereséget termel, és az újratelepítés költségét is meg lehet vele spórolni. Ezért is van, hogy az ország egyes területein az erdőgazdálkodók önként tértek át a szálalásos gazdálkodásra, mert rájöttek, hogy jobban megéri a számukra. Ezzel szemben Nagykanizsa környékén gyakoriak a gyors haszon reményében végzett tarvágások. Ezt követően a területet egyszerűen magára hagyják.
Összefoglalva a tarvágásos fakitermelés hátrányai a szálalással szemben:
- rengeteg őshonos ritka növény- és állatfaj élőhelyét semmisíti meg teljesen, fajok tűnnek el véglegesen a területről
- teret enged a gazdasági és természetvédelmi szempontból egyaránt rendkívül káros behurcolt özönfajoknak (bálványfa, akác, egyes juharfajok, alkörmös, aranyvessző, stb...)
- növeli a talajeróziót, mivel zivatarok idején nem lesz, ami megfogja a hirtelen lezúduló csapadékot
- csak 30-80 évente hoz nyereséget, a fafajtól függően
- az újratelepítés költsége anyagi veszteséget okoz
- csökkenti a biodiverzitást
- csökkenti a fák genetikai változatosságát, ami fogékonnyá teszi a fákat a betegségekkel szemben
- csökkenti a fák életkori diverzitását, ami csökkenti az erdő megújuló képességét
Természetjáróként rendszeresen járok zalai erdőkben, és a következőket tapasztalom:
- az akác és helyenként a bálványfa agresszív terjedése, ami az élővilág drasztikus elszegényedésével jár
- köztes lombszintek (másodlagos lombszint és cserjeszint) hiánya, ami azt jelenti, hogy az erdőkben kevés a bogyós cserje és a vadgyümölcs elegyfa, így számos állatfaj nem jut táplálékhoz. Ez közvetetten növeli a vadkárt is, mert a vadak kénytelenek a művelt területeken táplálkozni
- szegényes aljnövényzet, kevés faj, ritka fajok teljes hiánya: a régen gyakori hóvirág, tőzike, gyöngyvirág, orchideák többsége teljesen eltűnt, a ciklámen is ritka
- kevés idős, odvas és holtfát hagynak érintetlenül: kevés a természetes odú; az odúban fészkelő madarak, baglyok és a denevérek számára alig van megfelelő odvas fa