Pőcze Zsolt Blogja

Amikor az erdő nem úgy újul meg, ahogyan szeretnénk, könnyen megszületik az ítélet: túl sok a szarvas, csökkenteni kell a számukat. Arról már kevesebb szó esik, miért ragaszkodunk a megszokott erdőállapothoz, mennyiben idéztük elő mi magunk a helyzetet, és milyen alapon döntünk az állatok életéről. A „túlszaporodás” kimondásával ugyanis még nem válaszoltuk meg, miért kellene a szarvasoknak meghalniuk.

Mihez képest túl sok?

A nagy növényevők valóban jelentősen alakítják környezetüket. Ramírez, Jansen és Poorter 433 tanulmányt feldolgozó áttekintése szerint a vadon élő patások nagy állománysűrűsége akadályozhatja a fák felújulását, és megváltoztathatja az erdők szerkezetét, fajösszetételét és működését. Ezek valós ökológiai hatások, amelyek súlyos veszteségekkel is járhatnak. A szarvasok védelméhez nincs szükség a letagadásukra.

A jelentős környezeti hatásból azonban még nem következik sem egy mindenütt érvényes „helyes” állatlétszám, sem az ölés szükségessége. Más kérdés, hogy a táplálék mennyi állatot képes hosszabb távon eltartani, mekkora állomány mellett marad fenn egy védeni kívánt életközösség, és mennyi rágást visel el az erdőgazdálkodás nyereségcsökkenés nélkül. A „túlszaporodás” akkor válik ellenőrizhető állítássá, ha megmondjuk, melyik határ átlépéséről beszélünk.

A Pesti-síksági vadgazdálkodási tájegység egészére például a vonatkozó rendelet a gímszarvas fenntartandó legkisebb szabadterületi létszámát háromszáz, az élőhelyet nem veszélyeztető legmagasabb létszámát ötszáz egyedben határozza meg. A tervezésben az állomány adatai mellett természetvédelmi, erdőgazdálkodási, mezőgazdasági és vadgazdálkodási szempontok is megjelennek. A számok lehetnek szakmailag indokoltak, de a mögöttük álló célok ettől még emberi mérlegelés eredményei.

Ezért sok esetben pontosabb volna úgy fogalmazni: „Ennyi szarvas mellett nem tudjuk fenntartani azt az erdőállapotot, amelyet szeretnénk.” Így már látszik, hogy az állatok létszámán kívül a saját elvárásainkról is beszélünk. És rögtön felmerül a következő kérdés: miért éppen azt az erdőállapotot akarjuk fenntartani, és milyen árat tartunk ezért elfogadhatónak?

Hasonló kérdés a gazdasági kár és a közlekedésbiztonság, amely szintén összefügg a vadak számával: valóban vállalhatatlan a mezőgazdasági területek bekerítése és az óvatosabb vezetés, vagy van bennünk annyi rugalmasság, hogy alkalmazkodjunk a megváltozott körülményekhez annak érdekében, hogy ne kelljen minden évben vérfürdőt rendezni az erdőkben?

Miért kellene a természetnek ugyanolyannak maradnia?

A természetnek története van. Erdők nőnek fel és ritkulnak meg, tisztások keletkeznek, cserjések záródnak, fajok terjednek el vagy szorulnak vissza. Közben a klíma is változik. Egy élőhely korábbi állapota ezért nem feltétlenül tartható fenn tartósan, és nem magától értetődő, hogy mindig annak a megőrzése a legjobb természetvédelmi cél.

Jordán Ferenc egy 2024-es interjúban a fajok közötti kapcsolatok és az ökoszisztémák működésének védelmét hangsúlyozta: „Ne mi döntsük el, hogyan működjön a természet.” Az interjúban többek között a hódok és a ragadozók példáján bírálta azt a gondolkodást, amelyben az ember akarja előírni, hol milyen állat éljen, és mennyi lehessen belőle. Ez a szemlélet a természetvédelem céljainak felülvizsgálatát is indokolja.

Hasonló irányt képvisel Andrea Perino és munkatársai Science-ben megjelent tanulmánya. Az általuk bemutatott visszavadítási megközelítés a természetes folyamatok és az ökoszisztémák önszerveződésének helyreállítását helyezi előtérbe. A cél nem feltétlenül egy előre meghatározott fajösszetétel visszaállítása: a rendszernek teret kell hagyni arra is, hogy változzon, és a jövőbeli állapota nem mindig jósolható meg pontosan.

Az élőhelyváltozás elfogadása más természetvédelmi megközelítésekben is megjelenik. Az amerikai Nemzeti Park Szolgálat és partnerei által alkalmazott RAD döntési keret három lehetőséget különböztet meg: ellenállni az átalakulásnak, elfogadni azt, vagy tudatosan egy új állapot felé irányítani. Vagyis szakmai döntés lehet az is, hogy egy területet hagyunk átalakulni. A korábbi állapot mindenáron történő fenntartása sem az egyetlen, sem automatikusan a legjobb választás.

Ezt a szemléletet a szarvasok és az erdő kapcsolatára alkalmazva azt is meg kell kérdeznünk: ha a jelenlegi fafajok a szárazodó klíma és az erős rágás mellett rosszul újulnak fel, biztosan ugyanazt az erdőt kell-e újra és újra kikényszerítenünk? A klíma és a növényevők hatása egymással kölcsönhatásban alakíthatja a fás növényzetet. Elképzelhető, hogy idővel más fajösszetételű erdő, cserjés vagy nyíltabb, mozaikos élőhely jönne létre, amely jobban megfelel a megváltozott körülményeknek. Az állatok ebben az átalakulásban az élőhely alakítói, nem pusztán egy előírt erdőkép akadályai.

Az élőhely és az állatlétszám kölcsönösen alakítja egymást: a változó növényzet az állatok táplálékára, túlélésére és szaporodására is visszahat, ezért a mai magas létszám fennmaradása sem garantált. Az átalakulás fajok helyi eltűnésével, elszegényedéssel vagy az állatok szenvedésével is járhat. A természetes folyamatoknak teret adó megközelítés ezért helyi vizsgálatot és követést igényel. A „majd a természet megoldja” nem helyettesíti ezeket. A természetes folyamatok előnyben részesítése is indoklást igénylő értékválasztás: az ökológiai önszerveződés megőrzésével és az elkerülhető emberi ártalmak csökkentésével lehet érvelni mellette, nem azzal, hogy ami természetes, az szükségképpen jó.

De ugyanígy nem elég annyit mondani, hogy kevés a facsemete, tehát lőni kell. Előbb azt kellene igazolni, miért a jelenlegi társulás fenntartása a helyes cél, milyen veszteséget előzünk meg, és miért éppen az állatok megölése az indokolt eszköz. Egy másféle élőhely kialakulása önmagában még nem természetvédelmi kudarc.

A táblázat mögött élő állatok vannak

A fajok eltűnése, a növényzet szegényedése vagy az ökológiai működés sérülése mérhető veszteség lehet. Hogy ezek megelőzéséért milyen beavatkozást fogadunk el, és kinek az életét áldozzuk fel, már erkölcsi kérdés is. A vadgazdálkodási gondolkodás egyik vakfoltja éppen itt látszik: miközben részletesen számolunk az állománynagysággal, a szaporulattal, a vadkárral és a trófeák minőségével, könnyen háttérbe szorul maga az élő szarvas.

Pedig egy szarvas nem erdei termelési egység. A 2024-es New York-i nyilatkozat szerint erős tudományos bizonyítékok szólnak amellett, hogy a nem emberi emlősöknek és a madaraknak tudatos tapasztalataik vannak. A szarvasnak saját élményei vannak a világról; a veszély, a fájdalom és a biztonság számára megélt valóság. Nem csupán egy faj képviselője, akit egy másik egyeddel minden szempontból helyettesíteni lehet.

Az itt képviselt erkölcsi alapelv az, hogy hasonlóan súlyos egyéni érdekek eltérő kezeléséhez erkölcsileg releváns indok szükséges. Az érzőképesség tudományos bizonyítékai azt mutatják meg, kiknek okozhatunk valós sérelmet; az ölés pedig az egyed jövőbeli élményeinek lehetőségét is végleg elveszi.

A gímszarvas társas állat, és az anya–utód kapcsolat jelentősége sem feltétlenül ér véget az elválasztással. Daniel Andres és munkatársai Rum szigetének egyedileg követett gímszarvasainál kimutatták, hogy az anya elvesztése az elválasztást követően is együtt járt az utódok rosszabb túlélési esélyeivel. Amikor megölünk egy állatot, más egyedek életfeltételeit és társas környezetét is megváltoztathatjuk. Ennek mértéke esetenként eltér, de attól, hogy nehezebb számszerűsíteni, még nem hagyható figyelmen kívül.

Ezért különösen kényelmes, amikor úgy fogalmazunk, hogy „ötszáz egyedet ki kell venni az állományból”. A kifejezés eltakarja, hogy ötszáz külön élet kioltásáról döntünk. A kimutatásban csökken egy szám. Az állat számára véget ér a világ.

Az együttérző természetvédelem, a compassionate conservation képviselői arra figyelmeztetnek, hogy a fajok és ökoszisztémák védelmében az érző egyedek önálló erkölcsi jelentőségét is el kell ismerni. A faj fennmaradása nem adja vissza az egyed elvesztett életét. Ha tízezer szarvasból ezret megölünk, a populáció talán továbbra is életképes marad. Az ezer megölt állat számára azonban ez aligha nevezhető kedvező eredménynek.

Érdemes mindezt az orvoslásban alkalmazott erkölcsi mércével is összevetni. Egy egészséges ember szerveivel akár több beteg életét is megmenthetnénk, mégsem tartjuk elfogadhatónak, hogy ezért megöljük őt. Az egyén élethez fűződő érdekeit nem rendeljük automatikusan alá mások érdekeinek, még akkor sem, ha ezzel több életet menthetnénk meg. Miért alkalmazunk más mércét a természetvédelemben? A tudományos bizonyítékok alapján számos gerinces állat tudatos, érző lény, és bizonyos kognitív képességeik átfednek az emberekével. Az emberi élet védelmét ugyanakkor nem tesszük függővé az értelmi képességektől: egy kisgyermek vagy súlyos értelmi fogyatékossággal élő ember élete sem ér kevesebbet másokénál. Ha az érzőképesség, a tudatosság és az egyéni érdekek erkölcsileg fontosak, milyen alapon tagadjuk meg a hasonló tulajdonságokkal rendelkező állatoktól az életük védelmét? A fajhoz tartozás önmagában nem ad választ erre. Az önrendelkezés és a társadalmi kötelezettségek indokolhatnak eltérő jogokat, de ebből még nem következik, hogy más érző lények életét automatikusan alárendelhetjük természetvédelmi vagy gazdasági céljainknak. Ahogyan az orvoslásban, úgy a természetvédelemben sem elegendő egy beavatkozás hasznosságát bizonyítani: az érintett egyedeknek okozott súlyos sérelmet is igazolni kellene.

Mi történne, ha nem lőnénk?

Rum szigetének északi kutatási területén a kilövés 1972-es megszüntetése után az állománysűrűség mintegy tíz év alatt megkétszereződött, majd az ökológiai eltartóképesség körül ingadozott. Rolf O. Peterson amerikai ökológus pedig évtizedeken át vizsgálta az Isle Royale Nemzeti Park jávorszarvasait, amelyekre nem vadásznak. Kutatásai megmutatták, hogy a vadállomány létszámát a ragadozók, a táplálékkínálat, a betegségek és az időjárás együttesen befolyásolják. Az állomány létszáma jelentősen ingadozhat, időnként akár össze is omolhat, de ez a természetes populációdinamika része. Vadászat nélkül, ragadozókat is tartalmazó természetközeli környezetben is kialakulhatnak tehát szélsőséges populációingadozások. Isle Royale ugyanakkor nem teljesen beavatkozásmentes példa: 2018–2019-ben farkasokat telepítettek a szigetre.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az így kialakuló állapot minden más fajnak kedvező, vagy az állatoknak szenvedésmentes. A természetes módon megnövekedett populációk is járhatnak egyes növényfajok visszaszorulásával vagy akár élőhelyátalakulással is, ami lehet kedvező (pl. mozaikos élőhelymintázat) vagy kedvezőtlen is, amikor tartósan lecsökken az aljnövényzet egyes helyeken. A természetes szabályozás éhezést, betegségeket és pusztulást is jelenthet. A beavatkozás elhagyásának következményeit éppúgy mérlegelni kell, mint a beavatkozásét. Amikor azonban az ember kijelöli, hogy egy területen mennyi szarvas élhet, majd rendszeres elejtéssel ehhez igazítja az állományt, maga válik a rendszer meghatározó szabályozójává. Ezt lehet különféle célokkal indokolni, de az ember által kiválasztott eredményt nem helyes úgy bemutatni, mintha az volna a természet egyetlen lehetséges egyensúlya.

A megnövekedett populációk hatása jelentős mértékben függhet az élőhely természetességétől is. Egy fa- és cserjefajokban és holtfában gazdag erdőben például jóval kevesebb rágási kár keletkezhet, mint egy homogén, azonos korú fákból álló, cserjeszint nélküli ültetvényben, ahol az újulat könnyen hozzáférhető. Az a káros erdőgazdálkodási gyakorlat, amikor a cserjeszintet és az újulatot kiirtják, önmagában is elszegényíti az alsó növényzeti szinteket, és hozzáférhetőbbé teheti a megmaradó növényzetet. A Vétyemi ősbükkös határán például a bemutatott helyszíni megfigyelés szerint az idős, évtizedek óta nem kezelt erdőrészben jóval sűrűbb a cserjeszint és a gyepszint, mint a szinte teljesen lerágott szomszédos erdőrészben. Ez önmagában még nem bizonyítja, hogy a különbséget az erdő természetessége okozza: a fényviszonyokat, a termőhelyet és a kezelési előzményeket is vizsgálni kell. Az erdő állapotát ezért nem indokolt pusztán a vadlétszámnak tulajdonítani, a gazdálkodás hatásának vizsgálata nélkül.

A puska nem az egyetlen megoldás

A vadállományok szabályozásáról folytatott vitákban feltűnően kevés szó esik arról, hogy az állatok megölése nélkül is léteznek hatékony létszámszabályozási módszerek. Pedig a szaporodás szabályozására évtizedek óta folynak kutatások, és több eljárást már a gyakorlatban is sikeresen alkalmaztak. Ilyenek például az immunológiai fogamzásgátló vakcinák, amelyek egy része akár több évig is megakadályozhatja a kezelt állatok szaporodását. A GonaCon a szaporodáshoz szükséges hormonális működést befolyásolja, míg a PZP-alapú vakcinák a megtermékenyülést akadályozzák. Egyes készítmények távolról, injekciós lövedékkel is beadhatók, így az állatok befogására sincs feltétlenül szükség. (Massei, 2023)

Az eredmények korántsem pusztán elméletiek. Két amerikai kutatási területen a fehérfarkú szarvasok PZP-vakcinával történő fogamzásgátlása mellett az egyik állomány létszáma öt év alatt 27%-kal, a másik, intenzíven kezelt területen az állománysűrűség kilenc év alatt mintegy 58%-kal csökkent. Egy 2021-ben publikált kutatásban pedig hat amerikai államban összesen 493 szarvast ivartalanítottak műtéti úton. A vizsgált helyszíneken egy év után átlagosan 26%-os, négy év után pedig 45%-os állománycsökkenést mértek. Ezek az eredmények bizonyítják, hogy az állatok létszáma vadászat nélkül is jelentősen csökkenthető, legalábbis bizonyos körülmények között. A nagy, nyitott európai állományokra való kiterjesztés lehetőségét azonban külön kell vizsgálni.

De ha ezek a lehetőségek évtizedek óta ismertek, miért nem terjedtek el szélesebb körben? A válasz nem kizárólag biológiai vagy technológiai természetű. A vadgazdálkodás intézményrendszere, a vadászathoz kapcsolódó gazdasági érdekek, a jogszabályok és a politikai döntések egyaránt befolyásolhatják, milyen módszerek kapnak támogatást. Allen T. Rutberg 2013-as tanulmánya szerint a vadon élő állatok fogamzásgátlásának fejlesztését a nagy léptékű beruházások hiánya és a szabályozási akadályok mellett esetenként kifejezett intézményi ellenállás is hátráltatta. Előfordult kutatási engedélyek megtagadása, eredmények mellőzése és félrevezető információk terjesztése is. Giovanna Massei 2023-as európai áttekintése szintén hangsúlyozza, hogy Európának érdemes volna többet befektetnie a vadállatok fogamzásgátlásának kutatásába, különösen a nagy területeken is alkalmazható, szájon át beadható készítmények fejlesztésébe. Bár nem áll rendelkezésre átfogó összehasonlítás arról, hogy a vadászati módszerekhez képest mennyi pénz jut ezekre a kutatásokra, a szakirodalom egyértelműen jelzi a beruházások és az intézményi támogatás hiányosságait. Joggal merül fel tehát a kérdés: ha ugyanannyi figyelmet, pénzt és politikai akaratot fordítanánk az állatok életét megkímélő megoldások fejlesztésére, mint a hagyományos vadgazdálkodás fenntartására, hol tarthatnánk ma?

Ráadásul nem minden konfliktus megoldásához szükséges egyáltalán az állatok létszámát csökkenteni. A veszélyeztetett területek célzott védelme, az erdőfelújulást segítő ideiglenes kerítések, a mesterséges etetés visszaszorítása, az élőhelyek helyreállítása és a természetes szabályozó folyamatok erősítése szintén részei lehetnek egy olyan szemléletnek, amely nem automatikusan az állatokat tekinti megszüntetendő problémának.

Sara Dubois és munkatársai 2017-ben publikált nemzetközi etikai alapelvei éppen azt hangsúlyozzák, hogy a vadállományok kezelésénél lehetőség szerint először a konfliktust előidéző emberi gyakorlatokon kell változtatni, és a lehető legkevesebb szenvedést okozó megoldásokat kell előnyben részesíteni. A valódi kérdés tehát nem az, hogy minden esetben kiváltható-e a vadászat, hanem az, hogy miért tekintjük sokszor magától értetődőnek az állatok megölését, miközben az alternatívák vizsgálata és fejlesztése háttérbe szorul.

Ha egy érző lény életéről döntünk, erkölcsileg nem lehet elegendő indok, hogy a megölése egyszerűbb, gyorsabb vagy olcsóbb, mint más megoldások alkalmazása. Az állatok életének megóvása nem másodlagos szempont, amelyet csak akkor veszünk figyelembe, ha minden egyéb érdekünkkel összeegyeztethető. Éppen ellenkezőleg: egy valóban etikus természetvédelemnek ebből kellene kiindulnia.

A témáról részletesebben korábbi írásunkban is beszámoltunk: Hatékony vadállomány-szabályozás vadászat nélkül.

Előbb a konfliktus okát kellene megváltoztatni

A magas vadlétszám kialakulásában az ember aktív közreműködő is lehet. A nagyragadozók kiirtása vagy erőteljes visszaszorítása gyengítheti a növényevőállományok természetes szabályozását, és hozzájárulhat létszámuk növekedéséhez. A ragadozók jelenléte ráadásul a zsákmányállatok viselkedésére és területhasználatára is hathat, így hiányuk a növényzetre nehezedő terhelést is módosíthatja. Amikor a szarvasok hatásáról beszélünk, a ragadozókkal szembeni emberi fellépés következményeit sem hagyhatjuk ki a képből.

Ehhez adódhat a mezőgazdasági területek táplálékkínálata és a vadak rendszeres etetése. Milner és munkatársai szakirodalmi áttekintése szerint a kiegészítő takarmányozás bizonyos körülmények között fokozza a patások szaporodását és állományuk növekedését. A vadkár mérséklésére szánt etetés kedvező hatását pedig ellensúlyozhatja a nagyobb állománysűrűség. A problémát a hazai szabályozás is elismeri: a Duna–Tisza közi vadgazdálkodási tájegységek terve előírja, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó nagyvadlétszám intenzív takarmányozással történő mesterséges fenntartását meg kell szüntetni.

A mezőgazdaság ráadásul nemcsak élőhelyeket vesz el a vadon élő állatoktól, hanem bőséges, energiadús táplálékot is kínál számukra. A kukorica és más termesztett növények hozzájárulhatnak a nagyobb vadállományok fennmaradásához. Egy svájci kutatás például összefüggést talált a kukoricatermesztés terjedése és a vaddisznóállomány növekedése között. Különösen érdekes mindez annak fényében, hogy világszerte a szántóterületek mintegy 38%-át takarmánytermelésre használjuk, a legelőkkel együtt pedig a mezőgazdasági területek közel 80%-a az állattartást szolgálja.

A húsfogyasztás és más állati termékek fogyasztásának csökkentése tehát a vadállományokkal kapcsolatos problémákat is több oldalról enyhíthetné. Kevesebb takarmánytermő szántóval mérséklődhetne az állatok számára hozzáférhető mesterséges tápláléktöbblet, a felszabaduló területeken természetes élőhelyeket lehetne helyreállítani, az összefüggő élőhelyek bővülése pedig a nagyragadozók visszatérését is elősegíthetné. Ehhez persze az is szükséges, hogy a felszabaduló földeket valóban természetvédelmi célokra használjuk. Mielőtt tehát a „túlszaporodásra” hivatkozva állatok ezreit öljük meg, érdemes volna megvizsgálni, hogyan járulunk hozzá mi magunk a probléma kialakulásához, és milyen lehetőségeink lennének az okok megszüntetésére az állatok megölése helyett.

Egyes apróvadfajoknál a mesterséges szaporítás és a vadászati célú kibocsátás is közvetlenül növeli a vadászatra rendelkezésre álló állatok számát. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár 2024/2025-ös összesítése például közel 427 ezer fácán vadászati célú kibocsátását rögzíti. Ez a szabadon élő szarvasok létszámától különálló példa, de világosan megmutatja: a vadgazdálkodás egyes formáiban az ember maga teremti meg a később levadászandó állatok utánpótlását.

Ahol az ember a ragadozók eltávolításával vagy etetéssel maga is hozzájárul a magas létszámhoz, ott nem tisztességes úgy bemutatni az állatok megölését, mintha csupán a természet önálló hibáját javítanánk ki. A „túlszaporodott” állat ilyenkor könnyen bűnbakká válik egy részben ember által létrehozott helyzetben. A saját felelősségünket nem tünteti el az, hogy a következményeket „vadkárnak”, a megölést pedig „egyensúly-helyreállításnak” nevezzük.

Sara Dubois és munkatársai az etikus vadállomány-szabályozás nemzetközi alapelveiben azt javasolják, hogy ahol lehetséges, először a konfliktust előidéző emberi gyakorlatokon változtassunk. A beavatkozást igazolt, jelentős kárra, elérhető és mérhető célokra kell alapozni; eredményét követni kell, az állatoknak okozott ártalmakat pedig minimalizálni. Az adott helyzetet kell megvizsgálni, nem olyan címkékre hagyatkozni, mint a „kártevő” vagy a „túlszaporodott”.

Ha egy állomány más érző állatoknak súlyos sérelmet okoz vagy egy faj fennmaradását veszélyezteti, valós érdekkonfliktus keletkezhet. Ez azonban nem automatikus felhatalmazás az ölésre. Aki az állatok megölését javasolja, annak kell igazolnia a kár súlyosságát, az oksági kapcsolatot, a beavatkozás várható eredményességét és azt, hogy a megvalósítható, kisebb sérelemmel járó megoldások miért nem elegendők. Külön indoklást igényel az is, miért elfogadható az érintett egyedek feláldozása. A be nem avatkozás előrelátható súlyos következményeit szintén mérlegelni kell; puszta feltételezésük azonban nem pótolja a bizonyítékot.

Bizonyos helyzetekben nem halálos lehetőségek is rendelkezésre állnak, köztük a szaporodásszabályozás. Giovanna Massei áttekintése ugyanakkor az alkalmazhatóság korlátait is bemutatja: számít a terület nagysága, az állatok elérhetősége, a bevándorlás, a költség és a hatás kialakulásához szükséges idő. A fogamzásgátolt állat továbbra is táplálkozik, így ez sem azonnali válasz minden élőhelyi problémára. A korlátok azonban a lehetőségek érdemi vizsgálatát indokolják, nem azt, hogy automatikusan a puskához nyúljunk.

A vadászat céljait is világosan meg kell nevezni. Attól, hogy egy konkrét helyen egy populáció csökkentése bizonyíthatóan segíthet egy veszélyeztetett fajnak, még nem válik minden rekreációs, trófea- vagy gazdasági célú vadászat természetvédelmi tevékenységgé. A természetvédelem nem lehet általános erkölcsi felmentés minden állatölésre, amelyhez utólag találunk egy ökológiai magyarázatot.

A kellemetlen emberi párhuzam

És végül van az egészben egy sajátos emberi paradoxon. Mi, emberek megfigyelünk egy másik fajt, majd megállapítjuk róla, hogy túl sokan vannak, és túlságosan átalakítják az élőhelyüket.

Közben az IPBES 2019-es globális értékelése szerint az emberi tevékenység a szárazföldi felszín mintegy háromnegyedét jelentősen átalakította. Lior Greenspoon és munkatársai 2023-ban megjelent becslése szerint az emberek együttes élőtömege körülbelül 390 millió, az emlős haszonállatoké 630 millió tonna, míg a vadon élő szárazföldi emlősöké mindössze mintegy 20 millió tonna.

Ezek a globális arányok nem cáfolják egy helyi szarvasállomány káros hatásának lehetőségét. De igencsak különös fénybe helyezik, ki nevezi a másikat túl soknak. Saját fajunk esetében a nagy létszámot és a jelentős környezeti hatást önmagában nem tekintjük elfogadható indoknak emberek megölésére. Ha más érző lényeknél ugyanezt elegendőnek tartjuk, meg kell magyaráznunk, milyen erkölcsi elv alapján teszünk különbséget. A „szakszerű állományszabályozás” kifejezés ezt a magyarázatot nem pótolja.

Nem elegendő tehát azt kérdezni, hány szarvas él egy erdőben. Azt is meg kell kérdeznünk, miért éppen annyit tartunk elfogadhatónak, milyen természetet akarunk fenntartani, hagyunk-e teret annak átalakulására, milyen bizonyíték alapján avatkozunk be, és milyen erkölcsi alapon döntünk azoknak az állatoknak az életéről, akiknek nincs beleszólásuk ebbe a döntésbe.

A „túlszaporodott” szó ezekre a kérdésekre nem válaszol. Csak könnyű úgy használni, mintha a választ már megadta volna.